A múlt

Csak forgolódtam és forgolódtam, míg  ki nem nyílt a szemem. Az nem lehet, hogy megint ez lesz ? Ez egyszerűen képtelenség. Felültem az ágyban és csak néztem némán magam elé. Hajnalodott már én pedig csak rettegtem. Régebben nagyon sokszor volt velem ilyen. Amikor a másik iskolába jártam napi szinten nem tudtam aludni. Ezért volt számtalan olyan alkalom mikor telefirkált arccal ébredtem valamelyik órán. Akkoriban is eléggé szorongtam. Sokat bántottak az osztálytársaim, azért amilyen voltam. Nos, vissza tekintve én is így reagáltam volna az akkori énemre. Miután a nagypapám meghalt, anyával pedig tovább költöztünk, valami eltűnt belőlem. Nem volt semmi életkedvem. Lehetne azt mondani erre, hogy egy halál eset mindenkit nagyon megvisel, de velem valahogy más volt a helyzet. Nem sírtam, nem nevettem, nem éltem. Anyukám szerint, olyan voltam, mint egy "zombi", befordultam és nem akartam senki társaságát sem. Ez később még sokkal rosszabb lett, mikor már teljesen nem önmagam voltam. Az iskolába eljártam, de nem figyeltem az órákra. Nem mentem oda  a barátaimhoz és végül csak magamra maradtam. Ekkor még az is jött, hogy a társaim elkezdtek azzal csúfolni, hogy nincs senkim és, hogy csóró vagyok. Volt benne igazság. Anya mindent megtett annak érdekében, hogy mindenünk meglegyen, de sajna nem mindig sikerült ez. Apa híján nehezen tudtunk boldogulni. Anya próbálta felvenni a kapcsolatot apámmal, de ő közölte vele, hogy nem is akar többet látni. Ahhoz képest, hogy látott kb négyszer. Nos így állt a helyzet. Az iskolában elkezdet egyre jobban durvulni a helyzet. Egyre többek lettek a zaklatások és egyre mélyebbre süllyedtem a magam kis világában. Azt az időszakot nem akartam újra átélni. Ezért is rettegtem a mai naptól. Tegnap elég sok embert kiborítottam és megbántotta Nem akartam ezt. Más akartam lenni! Igen holnap majd jobb lesz megpróbálok minden elrendezni.
Miután ezt így lefolytattam magamban lefeküdtem, és lehunytam a szemem.

Reggel anya hangjára ébredtem:
- Kicsim, ideje felkelni indulni kell az iskolába!- gyorsan kipattantam az ágyból és máris készülődni kezdtem. Miután elkészültem és copfba fogtam a hajam rohantam is az iskolába.
A bejárati ajtónál megláttam Vikit és Lucát. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék nekik. Mit volt mit tenni így szóltam:
- Sziasztok ! - köszöntem, majd mielőtt bármit mondhattam volna Viki így szólt:
- Jajj, Odett, annyira sajnálom, nem akartalak megbántani, semmi olyat nem tettél amiért ilyet érdemeltél volna. Tudod, az az igazság, hogy teljes mértékben igazad volt mindenben. Csak az a baj ezzel, hogy semmit nem tudunk ellene tenni. Hidd el próbálkoztunk mindennel. De mint te is mondtad ez egy állatkert, a hierarchián nem tudunk változtatni !
- Nem, teljesen igazad volt, mikor ott hagytál, én sem cselekedtem volna másképp, de az amit mondtál ez nem lehet igaz. Nem lehet Brigitta a hierarchia tetején. Mégis kicsoda ő ? Attól, hogy valakinek van pénze és egy kiló smink van rajta ez nem jelent semmit. Szerintem ez nem normális. Mindenki ember és mindenki hibázik. Nem lehet elnyomni egymást.
- Igen ez így van, de van valami ötleted, hogy mit kellene tennünk ?
- Még, nincs, de nem hagyom annyiban!